Gyomaiak az angyalkúti csatában
1848. október 21


"Volt a nemzetőreink között egy kis csapat, mely úgy indult neki az aradi táborozásnak, hogy ha kell, kiveri az ellenséget, s letelepszik a megtisztított helyen. Felkészültek mindennel, mi egy telep alkotásához szükséges lehet,de háború viseléséhez nem igen alkalmas. Ásó, kapa, kasza, bogrács minden kocsin volt.- Tarisznyájuk tele szalonnával, kenyérrel, hogy talán ki is teleltek volna. Feleségeiket, gyerekeiket azért nem vitték magukkal, mert a szolgabíró úr nem engedte, pedig elhatározták a népgyűlésen, hogy ha kell még asszonyaik is fegyver fognak.
Ezek voltak a gyomaiak. A ködmönös, bundás csapat. Fegyverük egyszerű csákány volt.
Midőn a nyalka veres pántlikások(debreceni önkéntesek) meglátták őket, ugyancsak mosolyogtak felettök, hát még midőn okt. 21- én sort fogtak ők is Angyalkút előtt, jól behúzva vállaikat bundáikba. A gyomai csapat a marosi átjáró védelméhez rendelt nemzetőrökhöz volt beosztva. Nem volt a harcra alkalmas fegyverök s nem akarták őket csatába vinni, de a kis csapat azt mondta:ha már jöttünk, nem jöttünk hiába,s oda állt a harcolók közé. Természetesen aztán a parancsnok debrecen önkénteseivel fedeztette a ködmönös, csákányos népfelkelőket.
A dzsidások erős rohamot intéztek a mieink ellen, de a vitéz debreceniek s a nemzetőrök megállották helyeiket. Ember- ember ellen küzdött,- midőn legerősebben folyt a küzdelem, megmozdult a gyomaiak csapatja is s neki tört a dzsidásoknak. Hatalmas erővel forgatták csákányaikat a ködmönösök s megmutatták, hogy milyen alkalmas fegyver a csákány, csak tudni kell vele bánni. Ott volt a harcolók közt Lakatos Károly, akkor megyei esküdt, most a nagyváradi törvényszék bírája. Ö volt a gyomaiak vezetője, de nem volt szükség biztatásra, elég volt a gyomaiaknak, hogy köztük volt, neki melegedtek aztán ugyancsak a harcnak.
Két ember vált ki különösen a gyomaiak közül, Szűcs János és Kruchió Ferenc. Nagy erejű volt mind a kettő s hatalmas csapásaikkal bámulatot keltettek s iszonyú vérontást vittek véghez. Annyira belemelegedtek a harcba, versengve egymással a vitézségben, hogy bundát, ködmönt elhánytak magukról s egy ingre vetkezve szórták halálos csapásaikat.
[1848. év]November 18- áról írja Lakatos Károly a vármegye közönségének: Alol írott gyomai lakos Szűcs Jánosnak hozzám intézett azon folyamodása folytán, miszerint f. évi okt. hava 21- én az angyalkúti csatában elveszett bundája és ködmöne ára kifizetését valami úton eszközölném, ezennel jelentem a bizottmányi ülésnek, miként Szűcs Jánost, ki az érintett csatában, miről többen, s magam is mint szemmel látott bizonyságot tehetek, igazán olyan bátran, s elszántan harcolt, hogy elragadott hevében bundáját és ködmönét elhányván magáról, önmaga két uhlánt megölt, s a vállán uhlán pika által eszközölt szúrást is kapott, érdemesnek tartom arra, hogy elveszett bundája és ködmöne ára a megye által kifizettessen, annál is inkább, minthogy egészen vagyontalan, családos ember. Arról való nézve pedig: Imre Mózes, Sütő Ferenc és Béres János tanúit állította elébem, kik hitök letételével erősítették azt, hogy bundája s ködmöne valósággal a csata alatt veszett el s azokat, mint még egészen újakat 9 ezüst frt 30 krra becsülték.
Méltányolta a megye közönsége vitézségét Szűcs Jánosnak, bundája és ködmöne árát kifizettetvén. Szűcs János az angyalkúti csatából, mint látjuk nehéz sebbel ugyan, de szerencsésen megmenekült, Kruchió Ferenc azonban vitézségének áldozatául esett. Halva maradt a csatatéren. Vitézül harcoltak még a gyomaiak közül Lakatos Károly jelentése szerint Magcsali(Makcsali) József és Nagy István, kik nehéz sebeikből felgyógyultak. N. Gál Sándor azonban hosszas szenvedés után a csatában kapott nagy sebe áldozata lett. A gyomaiak között alig volt olyan, ki a csatában tevékeny részt ne vett s kisebb- nagyobb sebesülést ne szenvedett volna."

Forrás: Oláh György: Békésvármegye 1848-1849. Gyula, 1889-1892 I. kötet 360- 362. oldal

A gyomaiak krónikája