Van, vagy volt?..egy olyan társadalmi rétegünk, amelyik elévülhetetlen érdemeket szerzett újkori történelmünkben, mégsem szerepel súlyának megfelelően a köztudatban. Ez a réteg a 15. században erősödött meg. Csánki Dezső Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában című művében 700-800-ra becsüli mezővárosaink számát, és ezt a történészek zöme is elfogadja. A mezővárosok igazi küldetésüket a reformáció korában töltötték be, közismerten rossz körülmények között. A mezővárosi polgárok, azaz cívisek, lakjanak bár Erdélyben, vagy a Habsburgok magyar királyságában, vagy a török hódoltság területén, önerőből alapítottak iskolákat, nyomdákat. Mindezekhez tudásukkal, szakértelmükkel és szorgalmukkal megteremtették az anyagai alapokat. Kíváló diplomáciai érzékkel, nem kis áldozatok árán kormányozták a szüntelen veszélynek kitett közösségeiket. Ebből a rétegből kerültek ki a tőkepénzes pusztabérlők, akik otthonosan mozogtak a mezővárosokban, hiszen atyafiaik ültek a tanácsban. Lelkészeik Hollandiában vagy Németföldön tanultak protestáns egyetemeken, főiskolákon, és a legkorszerűbb ismereteket hozták haza. Így alakulhatott ki anyanyelvű műveltségünk. Ez tette lehetővé, hogy szélesebb rétegek bekapcsolódhassanak a vertikális és horizontális társadalmi mozgásba. Magyarán az írásbeliség, az iskolázottság terjedése többek számára adott esélyt a társadalmi felemelkedéshez. A 20. század első felében még élt ez a társadalmi réteg. Én most ebből a korból egy gyomai cívist szeretnék bemutatni. Teszem ezt azért is, mert élete roppant tanulságos volt számomra. Olyan embertípust képviselt, amelyikre lehetett volna építeni egy korszerű Magyarország megteremtésében.

Neve Gecsei Nagy László, ő azonban G.Nagy Lászlóként szeretett bemutatkozni. A Gecsei előnév nem tudom honnan ered. A gyomaiak egy része egyszerűen így hívta a családot. Régebben azt mondták, hogy Tollas Gecsei. Ennek a ragadványnévnek a magyarázata jellemző a kismezővárosi közösség mentalitására. Az egyik változat szerint azért Tollas Gecsei, mert egyszercsak ”megtollasodott”. A másik változat szerint mindig is gazdagok voltak, és az egyik ősük darutollat viselt a kalapjában(Ennek a Sárrétben és a Kunságban rangjelző szerepe volt.)Törzsökös gyomai gazdacsaládból származott, egyetlen testvére Ilonka egy gyomai tanítóhoz ment feleségül. G.Nagy László1889-ben látta meg a napvilágot. Felesége Eiler Zsuzsanna volt, az én anyai nagyanyám testvére. Mivel a mi nagyszüleink - anyai nagyapám kivételével - korán elhunytak, G. Nagy László elvállalta a nagyapa szerepet, amelyet 1959-ig, vagyis haláláig szeretettel be is töltött. Innen a közeli ismeretségünk. G. Nagy Lászlóról a következőket olvastam egy megyei kiadványban, amelyikben Békés vármegyei arcokat mutattak be. 217 holdon gazdálkodik, gazdasága korszerű(gépesítve volt). Gabonájával egy csabai kállításon díjat nyert. Önkormányzati képviselő, az önkormányzat mezőgazdasági bizottságának elnöke. Tagja a vármegyei mezőgazdasági bizottságnak és a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamarának. Ezenkívül hitelszövetkezeti igazgatósági tag. - Ami még más forrásból eszembe jut. A Wagner-testvérekkel alapítója a “Hombár”Rt.- nek, sertéshízlaldát működtettek a Matakertben. Még bővíthetném tevékenységi körét. Én inkább most arról szeretnék írni, hogy a róla megörzött emlékeimet, történelemtanérként hogyan elevenítem fel. Láttam őt poroszosra nyírt rövid hajjal, öltönyben, fehéringben, csokornyakkendőben. Ez a képe tetszett a legjobban. Arcán visszafogott méltóságtudat tükröződött, de nem volt bántó. Láttam Bocskai-ruhába öltözve fekete csizmában, amint vasárnap délelőtt a református templomba indult, és láttam szőlőt permetezni kékgatyában, sárgálló szalmakalapban. (Ezt már azután, hogy a vagyonát a pocosi kert kivételével az állam kisajátította.)Életéhez hozzátartozott a társasági élet is. Tagja volt az Úri Kaszinónak. A gyomai cívisek csoportosan látogatták az Osztrák-Magyar Monarchia jelesebb fürdőit. Mostohanagymamám leggyakrabban Karlsbadot és az akkor még hazai Herkulesfürdőt emlegette. Mostohanagyapám otthonát korszerűen építtette fel és rendezte be. Erről már írtam a Vándormadár című visszemlékezésemben, mint szülőházamról. Most csak annyit tennék hozzá, hogy nemcsak a gazdasága, hanem a háztartása is korszerű volt. A fehércsempés konyhában hideg-melegvizes mosogató működött. Volt jégszekrénye és fagylaltgépe.(Az 1920-as években vagyunk!)

A nappali szobában a wertheimszekrény közelében hatalmas könyves szekrény állt. A gazdasági szakkönyvek mellett a magyar irodalom remekei és ismeretterjesztő művek feszültek a polcokon. Ő gyakorlatias ember volt, nem vonzotta a szépirodalom, főleg nem a filozófia. Sokat játszottam viszont a műhelyében. Tele volt szerszámokkal, satukkal. A gépein ki tudta javítani a kisebb-nagyobb hibákat. (Én ott világháborus töltényeket hatástalanítottam, satuba fogva)Ám arra nagy gondot fordított, hogy hivatalosan keresztapaként a rábízott gyermekeket - anyámat és bátyját - jó nevelésben részesítse. Anyámat tanítónőnek szánta, nagybátyámat pedig tüzértisztnek. Nem rajta múlott, hogy a terve nem sikerült. Közéleti emberként Tisza Istvánt tartotta ideális magyar politikusnak. Kiskamasz koromban nagyon sokat beszélgettünk a történelemről. Mindig azt mondta, hogy ha Tisza Istvánt nem gyilkolják meg, még mindig megvolna Nagymagyarország. Így, utólag a megfontolt realpolitikust látom benne, aki minden körülmények között kitart elvei mellett. Ne politikai elvekre gondoljanak, hanem a keresztény értékrendre. Azt nem tőle, hanem volt cselédeitől, munkásaitól tudom, hogy nagyon szigorú volt. A munkaszerződésbe belefoglaltatta azt is, hogy az ő gazdaságában tilos káromkodni. Ha valamelyik munkásáról tudta, hogy szorgalmas, jó gazda lehet belőle, de a pénz szétfolyna a keze között, nem adta ki neki a teljes munkabérét, hanem takarékba tette. Tanítgatta, fegyelmezgette, majd miután az illetőnek kitelt a munkaideje, kapott egy tanyát, 5 hold földdel, és úgy indította el az önálló életre. Ezek a gazdák a Rákosi-korszakban, amikor még a disznóvágás is kockázatos volt, rendszeresen vittek neki a bőséges kóstolót. Pedig akkor már finoman kifejezve, nem kívánatos személy volt hazánkban. Lehet, hogy nem mindenki, de sokan szerették. Az 1940-es évek végén már csak a pocosi kertje maradt meg. Minden gyümölcs-vagy szőlőszüretkor a város legszegényebb negyedét érintve szállították haza a termést. Ilyenkor – és ez már régi hagyomány volt - bőségesen ellátta az arra lakó gyermekeket szőlővel és gyümölccsel. (Az ő kertjét nem is dézsmálták meg soha.) Élete utolsó éveit, kisemmizve, de nem megtörve élte körünkben, szűkebb családjában. Mindig abban reménykedett, hogy "őszre" fordul a kocka. Egyre inkább elvesztette realitásérzékét. Az én ismereteim szerint ő igazi cívis volt. Szeretettel gondolok rá. Milyen kár, hogy ez a társadalmi réteg 1950-1990 között szinte eltünt, és csak halvány nyomai maradtak. Mint ahogy kár minden olyan társadalmi rétegért is, amelyik már a társadalmunkban és a világpiacon egyszer bebizonyította, hogy érti a dolgát.

Csak legyen erőnk megint mindent előről kezdeni!

Cs.Szabó László

VISSZA