Cs. Szabó Albert: Harctéri visszaemlékezés

/Az eredeti kézirat a gyulai Erkel Ferenc múzeum gyűjteményében/


A M. kir. 20. határvadász-zászlóalj kötelékében, a keleti fronton.
1944. október 15.-től.
Lejegyezte: Dr. Cs. Szabó Albert a 20. határvadász-zászlóalj állatorvosa az eseményekre emlékezve 1969. évben, a megőrzött Phylaxia naptár alapján.

A harci tapasztalatomat 1939-ben a kárpátaljai bevonulásnál a 2. gr. tü. osztálynál, illetve 1941. áprilisában Délvidéken, a 20. határvadász-zászlóalj kötelékében szereztem.

Október 12.
22 órakor erőltetett menetben vonultunk vissza arcvonalból. Az Árpád vonal már üres volt mikor áthaladtunk rajta.

Október 13.
Három órás pihenő után igyekeztünk a Visó-völgyét elérni. Különösen azért, mert a Ruszkova /Rózsapatak/ torkolatában a Leordinai fatelep már lángokban állt, pokolian megvilágítva a tájat. A két napos erőltetett menet alaposan kimerítette a katonákat. A Leordina után a vasúti kereszteződésben -ahová közeledett egy tehervonat- úgy kellett feltartóztatni a félálomban egymásba kapaszkodó 3. század oszlopát a közrefogott századparancsnoknak.

Október 14.
Hajnali 3-kor vonszoltuk be magunkat Petrovára, ahol a kimerült társaság pihenőt tartott.

Október 15.
Éjjel 2 órakor bevánszorogtunk /a X. 13-án délután 2 órakor indított erőltetett menet után/ Tiszalonkára. Itt láttam az ütegparancsnoki gépkocsit, a jobb első kereke abroncs nélkül volt. A pormentes széles országúton, derűt váltott ki, ahogy ütemesen biccentett a pilótával együtt a menetben.
A zászlóalj azonnal védelemre rendezkedett be. A 3. század a Tiszára támaszkodva foglalt állást, a peremen a 2. század, az 1. század tartalékba került Tiszalonka végén. A határvadász üteg Nagybocskó keleti részén a temetőtől északra, az árkász század Nagybocskó keleti szélén lévő házakba, a zászlóalj vonat pedig Nagybocskóval szemben Karácsonyfalván települt. A nehézfegyverek főleg az út mellett kerültek felállításra. A zászlóaljparancsnok és törzse Tiszalonka keleti szélén egy villában települt. Ekkor a határvadász-zászlóalj kerékpáros százada még nem volt jelen.

Október 16.
A hetven kilométeres út után reggel aránylag korán ébredtünk, mintha tudtuk volna, hogy nagy és hosszú nap vár ránk. Vasárnap van, ami szokatlan még, három falu harangjai zúgtak. A zászlóalj itt védelmi állasba ment mindjárt reggel Tiszalonkán a Tisza két oldalán. Délelőtt De Sorgó alezredes zászlóaljparancsnok, jelentést kért. Jelentés közben elkísértem, míg a körleteket ellenőrizte és közben beszélhettünk. A zászlóalj, az üteg és vonat lovainak állapota érdekelte. Most a nemrég Kapott rahói ló ellátó általi ló pótlássál elég jól megvoltunk. Milyen csalódás volt mikor rájöttünk pár hét múlva, hogy csak tüneti rühkezelést kaptak, ami kiújult. Ezt tudtam jelenteni. A szemle végeztével 11 órakor bementünk a parancsnoki törzsszállásra egy emeletes bádogtetős villába. Akkor már a zászlóaljparancsnoki lovon közlekedtem hetek óta, mert a főnök szívesebben közlekedett gépkocsival. Lóra ültem és útnak indultam Bocskónak, hogy a hídon átkeljek a vonat szálláshelyére. Az úton a megszokott, menekülő, batyuzó civil és katona társaság kavargott. Bocskói hídfőhöz érve már nagy kavarodás volt, úgy látszott, hogy az átkelést és az utat Aknaszlatina felé a túlsó oldalon Máráamarossziget felé lezárták. Az feltűnő volt, hogy sok törzstiszt csoportban vitatkoztak a kocsikból kiszállva. Én is felakadtam, nem akartam tolakodni a hídnál, de az idő telt. Egyszer csak a rádiók megszólaltak (a házakban sok rádiót kitettek az ablakokba) és harsogták a felhívást! A kormányzó beszél! Horthy beszél! A beállt csendben a hídfőhöz érve mivel, velem senki sem törődött ráfordultam a hídra és menetben hallottam a zenét. Igyekeztem, Karácsonyfalvára gondoltam, hogy ott nyugodtan meghallgatom, amit a rádió mond. Mikorra a vonatkörletbe értem már elmondta a rádió a kormányzó fegyverszüneti felhívását, ott már a katonák és a civilek is óriási üdvrivalgásba törtek ki. Ölelkezés csókolózás folyt az első órákban. Aztán jöttek a találgatások, hogyan jutunk haza minél hamarabb /mivel Békés megye már orosz megszállás alatt volt x. 6. óta/. Vajon fogságba kerülünk vagy egyenesen hazaengednek bennünket. Milyenek lesznek a feltételek a fegyverszünetben? Jöttek a kétségek. A fogság vagy a háború folytatása a németek ellen? Vagy tényleg vége a háborúnak?
Megszűntek a kétségeim, amikor küldönc hozta a parancsot, azonnal jelentkezzek a parancsnokságon. 15 óra körül volt, amikor visszaindultam. A híd körül ugyanaz a tiszti sürgő forgó csoportkép várt, de csak a Bocskói oldalon Rahó felől az út volt tele katonákkal és civilekkel. Láttam egy teherautón postásokat az egész telefon távíró berendezéssel a kocsin álldogálva, a leszaggatott kábelek úgy úsztak a levegőben, mint egy gyászfátyol. A parancsnokságon nem kaptam eddig semmi tájékoztatást, viszont a rádió folytonosan bömbölte: Beregfi jelentkezzen! Már ekkor rosszat sejtetettünk, mert Beregfi bár német rajongó volt, de mégsem voltak a németek megelégedve hadvezéri képességeivel. Laktanyai vadállatnak ismertük. Megérkezett késő délután az a híres VKF. parancs röviden, tovább harcolni, küldte ki írásban a Hegyi Dandár parancsnokság. Mikor parancsra megjelentem, ott Barotányi fhdgy. fogadott kezében a VKF. körözvénnyel. Az történt ugyanis, hogy a zlj. pk. De Sorgó alezredes a rádió közleményt hallva a körletből azzal távozott, hogy repülőn visszamegy a HM.-be mivel állományilag oda tartozott.
Azt mondta Barotányi fhdgy nekem, hogy nem megyek vissza a vonatkörletbe, szállásoljak el a törzsnél a törzsszállásától kb. 100-150 m-re az orvos és eü. raj szállása mellett.

Megjegyzés:
1964-ben véletlenül találkoztam Harcos György hadnaggyal, aki új információkkal szolgált Tiszalonkáról és a Horthy proklamáció idején, a zászlóalj parancsnokságon történtekkel: Elmondta, hogy miután De Sorgó alezredes eltávozott, Barotányi fhdgy. frissiben intézkedett a Vörös Hadsereggel való kapcsolat felvételről. Erre a 3. századnál volt lehetőség. Ott voltak a ruszinok és egy alkalmas ruszin karpaszományosnak sikerült a szemben álló gárda alakulat illetékesével találkozni és az átállást megbeszélni. A tárgyalás során a két parancsnok között üzenetváltások is voltak, ennek futárja Juhász Jóska zls. a vonat parancsnok volt. Közben folyamatos telefonbeszélgetést folytatott a Bocskón szállásolt 66. határvadász csoport parancsnokával, Szakács ezredessel a fegyverszüneti felhívás utáni miheztartásról.

Az országút felőli házban szállásoltam el Galbács Zoli zls. lőszertiszttel közösen és a legényeinkkel. A lovászom a parancsnok lovával a törzsnél maradt vesztére, mert így került orosz fogságba.
Besötétedéskor kért be újból minket az orvossal együtt Barotányi főhadnagy, mint zászlóaljparancsnok-helyettes. Barotányi egész biztosan azért hívatott vissza a vonatról, mert kellett neki egy korban és haditapasztalatban idősebb tiszt az átállás eldöntéséhez. Amikor bemutatta ismét a Vörös féle parancsot, a megbeszéléskor az alakult ki, hogy tény, hogy fegyverszünetet kért a kormányzó, de ha a ruszki támad, és nem egyezkedik, akkor ellen kell állni! A Veres féle VKf. Körözvény egyáltalán nem befolyásolt engem abban, hogy hogyan döntsem el magamban, átállni vagy várakozó állásponton maradni. Nem zavart, mivel apám az Isonzónál esett el és nagyon jól tájékozott voltam saját szorgalomból az olasz front és a fegyverszünet ellenére bekövetkezett bizonytalanságról az olasz hadsereg vezetésében. Azt mondtam Barotányinak, hogy szerintem a frontot tartanunk kell mindaddig, míg a fegyverszüneti feltételekben meg nem állapodnak /én legalább is nem tudtam arról, hogy Dálnoki Miklós Béla mit cselekedett ezekben az órákban/ ezt Barotányi el is fogadta. Ezután, megígértette velünk, hogy mindenben együtt fogunk tartani, ezzel távoztunk.
Szórványos golyószóró sorozatokat lehetett hallani az éjszakában visszafelé menet. Majd késő este bejött hozzánk Juhász Jóska a vonatparancsnok, kérdezett bennünket, hogy mi van? Rövid tartózkodás után motorra ült és Karácsonyfalvára távozott. Az út most már mindinkább csendesebb lett. Zolival leültünk sakkozni. Nem sok kedvünk volt az alvásra. Úgy 22 óra körül zaj van a ház előtt, kinézek, látom, hogy a háziak és a legényeink egy igen részegnek látszó emberrel foglalkoznak. Ki akarják tuszkolni az udvarból, de az megszegi magát és azt kiabálja, nem megy el haza, nem mehet, mert már itt vannak az oroszok és őt még egyszer nem pofozzák meg. Hogy ne lármázzon tovább becsukattam egy kamrába, ott egy kicsit dörmögött aztán elhallgatott. Mégis a kapuhoz mentem, hogy kinézzek, amikor a tök sötétben egy tehergépkocsi tele határvadász katonákkal megállt.
Kérdés: - Kik vagytok?
Válasz: - Magyarok!
A pilótafülkéből egy alak mászott fel a házlépcsőn, egy hegyi százados, akit behívtam a szobába. Mindjárt kérdezi is, mit csináltok itt? Sakkozzunk, várjuk a reggelt! Rágyújtottunk! Az után azt mondja, hogy ha én megyek, ti se sokat időzzetek! Itt vannak az oroszok! Ezzel távozott! Minket nem zavart túlzottan a dolog, hiszen itt van előttünk az egész zászlóalj. Ráuntunk a sakkozásra. A legények már húzták a lóbőrt és mi is úgy ruhástól lefeküdtünk az ágyra.

Október 17.
Harcos György hadnagy október 17. eseményekkel kapcsolatban is szolgált a számomra új információkkal:
A szemben lévő 17. gárda lövész hadtestparancsnoksággal megtárgyaltak alapján majdnem virradat előtt a 3. századnál nyitott résen át lépték át a frontvonalat az orosz csapatok. Az előrenyomuló szovjet egységek teljesen meglepték a 3. század, századirodájában tartózkodó Kibédi Rogert hadnagyot, aki az átállásról semmit se tudott. Ellenállt és kiugrott az ablakon! Ezt úgy tudta csak megtenni, hogy a derékszíja már egy ruszki katona kezében maradt. Géppisztolysorozattal lármát csapott, amivel felriasztotta a körletet. A szovjet beszivárgók ezt árulásnak vették és lövöldözve védekeztek majd támadásba mentek át most már a zömtől támogatva. A támadók a 3. század nagy részét és a páncéltörő szakaszt fogságba ejtették.

A velem történtek:
Pirkadatkor felébredtem és kimentem a kapuba szétnézni, szórványos elég távoli lövöldözés hallatszott, erre bementem és szóltam Zolinak, keljünk fel, mert valami kezdődik. Ebben a pillanatban a kapu kivágódik, beugrik a lovászom.
- Nyergelek hadnagy úr, már a törzsnél vannak az oroszok.
Erre én: - Most már eredj a pokolba, vagy amerre látsz!
Felugrok, keresem a hazulról hozott Parabellum pisztolyomat, de a sötétben sehogy sem akad a kezembe. Félrehúzom az ablakfüggönyt - a zajra kinézek - látom, hogy egy ruszki lehasal az úton és a golyószórót babrálja!
Ebben a pillanatban hallom a kapu becsapódását követően:
-Sztoj! Horeruki!
Csányi lovászomat elfogták, a golyószórós ruszki pedig tüzelt! A konyha felé menet egy puska akadt a kezembe, azzal a konyhaajtóba állva vártam, hogy belép a ruszki. A háziak jajveszékelve bújtak az asztal alá. Mellettem terem Galbács Zoli, megvillan a szeme és máris egy robbanás és füst és Zoli az országút felé átrohan a kerten. A robbanás után beállt másodpercnyi csendben kiugrok, és a házhosszában futok a házvégi düllő út felé utánam a legények. Közelben aknabecsapódás lök meg egy kicsit bennünket, majd a csendet egy erélyes saját géppuska sorozat szakítja meg, ez arra ösztönöz, hogy mozduljunk a közeli kukoricásba. Itt egy árokba húzódtunk le és várakoztunk, amikor a nagy ködből, ami akkor támadt fel, óriásokat látunk közeledni. A legények izgulnak, de leintettem, ne lőjenek.
Szerencsénk volt az orvos és az eü. raj közeledett felénk. Igen ők ekkor már átestek egy nagy kalandon. Két csavargó orosz katona a szállásukon lepte meg őket. Mindnyájukat látva, hogy fegyvertelenek, kihajtották őket az udvarra és sorba állítva kezdtek őket zabrálni. Az orvosnál volt pisztoly és rálőtt az egyik ruszkira, mire a másik elszaladt, így ők is futásnak indultak. Így találkoztunk össze Dr. Szilágyi hdgy. vásárhelyi orvos bajtárssal és az eü. rajjal. Ekkor csapódott be az akna a ház háta mögött. Így jutottunk el az országút mellett sorakozó ONCSA házakkal egy vonalba, ahol ruszki és magyar katonák bujkáltak és kergetőztek, de ránk nem lőttek. A kukoricásban utolért minket Wolf Zoli fhdgy. az üteg parancsnoka. Kénytelen volt lejönni a figyelőből, mert elfogták volna őket. Együtt értünk az üteg tüzelőállásába, ahol a sok jó tarcsai földiek nagyot mosolyogtak, mikor megláttak köpenyben derékszíj nélkül puskával a kezemben. Hát igen csak egy szál magamat sikerült kimentenem egy cigarettatárcával a zsebemben.
Az ütegparancsnok kihasználva a helyzetünket, hogy /az eü. és az orvos elhúzott a Csoport törzshöz/ mi hatod magammal itt ragadtuk, /Zoli emlékezve a még kecskeméti tüzér szakaszparancsnoki mivoltomra - ő akkor még karpaszományos tizedes volt-/ megkért, hogy menjek a völgyzár északi torkához az üteg balszárnyát biztosítani ahová a géppuskájukat is telepítették. Ez addig tartott, míg meg nem jelent Molcsányi fhdgy a 31. határvadász-zászlóalj kerékpáros századával ilyen célból, hogy a völgyet lezárja. Mi innen elindultunk az országút felé a temető keresztül. Akkor már az üteg is felkapcsolt és elhúzott Bocskóra. A hídon is átkelt már, amikor Szakács ezredes a 66. határvadász csoport parancsnoka azonnal visszarendelte az üteget az elhagyott tüzelő állásba. Mi pedig ahogy az országúthoz értünk belebotlottunk egy páncéltörő lövegállásba. A löveggel csak kezelők és egy szakaszvezető volt. A szakaszvezető megkért, hogy biztosítsam őket, mert csak úgy tudnának működni a löveggel, ha cél akadna, amire szinte biztosan számítani is lehetett. Mit tehettem lehasaltunk a temető árkába és figyeltük az országutat. Nem sokáig maradtunk, mert úgy nyolc óra körül értük jöttek és felkapcsolták a löveget. Köszönés nélkül távoztak, mi pedig gyalogoltunk. Ott ahol a város szélét elértük az árkász század reggelizett. Ilyen jókor talán még sosem érkeztem sehova. Volt minden jó, egy jó korty pálinka butykosból és friss sertéssült a tepsiből közvetlenül kiszúrva. Sajnos ők be sem fejezhették a reggelit mikor a kávéra került a sor már jött a bevetési parancs. Mint tartalék, hosszú libasorban szorosan a fal mellett haladtak az országút felé.
A meglepetés szerű ruszki támadás elakadt, a harci zaj sem közeledett. Lonkában folyt a küzdelem valahol az ONCSA telep előtt.
Az árkászokkal átellenben MUSZ-osok tanyáztak. Pakoltak is meg nem is, tekingettek az útra, hogy jönnek-e már vagy nem jönnek a felszabadítók. Nem tudták kivárni! Később Szlovákiában találkoztam velük! Egy részük kihúzott a Tisza bal partján az ártérbe és ott a gyepen ülve várakoztak, mintha majálison lennének.
A híd felé haladva találkoztam Barotányi fhdgy. mostani zászlóaljparancsnok helyettessel, megsebesült a karján. Galbács Zoli már bekötözve állt a sebesült szállító kocsi mellett, melyek a Bocskó keleti szélén az országút melletti ligetben álltak. A keze sérült meg, egy ujja elveszett valószínűleg. Itt kaptam meg egy gerinclövéses tizedes derékszíját pisztollyal. Így most már néztem ki valahogy, de a puska még mindig a kezembe volt, még akkor is, amikor a bocskói torony alatt jelentkeztem a Határvadász Csoport parancsnoknál. A parancsnok látva a még mindig rajtam csüngő kis rajomat kapott az alkalmon és átküldött a Tisza bal partján a hídfő magaslat biztosítására. Ezután az elhagyott légelhárító állásból kényelmesen néztük az ütközetet, mint egy páholyból, míg meg nem keresett bennünket a ruszki és szerencsére a hátunk mögé eresztett egy akna sorozatot.
Közben a hadszíntéren lassan helyreigazodott a front. A határvadász századok, 2. és a 3. a Tiszának és az ONCSA házsornak támaszkodva vett fel új állást. A kerékpárosok a balszárnyon, Bocskótól ÉK.-re, melyet az üteg tempósan támogatott. A szétzilálódott 3. századot a tartalékban Bocskón szállásolt árkász-század támogatta meg. A bocskói híd bal parti hídfőjében úgy reggeli utáni időszakban megjelent egy német nehéz páncéltörő löveg. Innen megnyújtott szárnyon Karácsonyfalva ÉK.-i szélén a 31. határvadász üteg támogatott. Úgy 11 óra körül nagy csend lett és hirtelen megkezdődött a mi visszavonulásunk is. Minket mondhatni nagyon óvatosan követett a ruszki előnyomulás.
De itt el kell mondani egy kis epizódot. Egy katonaorvos a 31. határvadászoktól nagyon sokáig és nagyon érzékeny búcsút vett a háziasszonyától és vágtatva rohant át a hídon. Ezért a hídrobbantással várni kellett.
14 órakor a zászlóalj zöme partot váltott és ezután a hidat felrobbantották.
Amúgy maga a már felrobbantott híd a gyalogosokat nem igazán akadályozta az átkelésben, könnyedén gázoltak át az alig térden felül érő Tiszán. A fogatolt és gépjárművesek, kerékpárosok a Tisza jobb partján vonultak ki Bocskóról Aknaszlatina felé.
Amikor az átkelők megritkultak a mi kis őrségünket is leparancsolták a dombról. A hajlaton lévő házsoron lefelé haladva Karácsonyfalván megszemlélhettük a nekünk szánt aknák nyomait. Akkorra az út és a vasút kereszteződésénél, a vasúti töltés mentén a tiszai nádasban állt fel a határvadász-zászlóaljunk új hevenyészett állása. Itt Szőke hadnaggyal találkoztam, aki a feltartó vonal tisztje volt. Megajánlotta, hogy a velem lévő pár emberrel maradjak ott, de a tőlünk húsz méterre a törzsével ott tartózkodó Szakács ezredes intett, hogy menjünk tovább. Amikor őt meghaladtuk, a felesleges személyeket hozzám csatlakoztatta és folytattuk utunkat Máramarossziget felé.
A parancs az volt, hogy Máramarosszigeten partot váltunk és gyülekezés Bedőházán. Ez volt a Tiszalonkai megütközésünk az orosszal. Amiből a 20. határvadász-zászlóalj sokkal jobban keveredett ki, mint azt abban a helyzetben gondoltuk volna. Bár létszámban elég jelentős volt a veszteség, nem annyira sebesültekben, mint inkább eltűntekben, akik közül elég sokan hazakerültek igen viszontagságos utakat megjárva. Másrészük pedig idegen alakulatokhoz kerültek pótlásnak és bevetették őket, mint csellengőket.
Így gyalogoltunk kis csoportommal Máramarossziget felé. Velünk egy irányban, az országút szélességében rendetlen kis csoportok hömpölyögtek. Nem voltunk túl biztató látvány Máramarossziget előtti Veresmart erdőnél feltartó csapatként várakozó huszár alakulatnak. Gyalogosok, fegyverrel vagy fegyver nélkül, batyuval vagy üres kézzel. Felettünk megjelent egy repülő, de bármennyire is izgultunk észre sem vett minket.
Máramarossziget elővárosa és belvárosa is itt-ott füstölgött. Lakástüzek voltak; füst és tollpehely röpködött az utcán. Ösztönösen ez a katonának a legnagyobb ellensége, hiszen azt bizonyítaná, hogy fosztogatott. Ám itt a tömeg fosztogatott és rabolt. Már nem is molett göndörfürtű asszonyok sürgölődtek nagy batyukkal. Utálatos látvány sürgetett, szedtük a lábunkat, hogy minél hamarabb érjünk a hídhoz. A rendőrség már elhagyta a várost. Az egyik belvárosi utcában a mi 1. századunknak egy szakasza bandukolt. Beértünk még is a főtérre és leültünk pihenni a szobor körüli vaskerítésre. Gépkocsik sürögtek forogtak itt, ürítették a raktárakat és mentek tovább a hídon át. Itt láttuk meg a kerékpáros század egyik Botondját. Ez a kocsi miután megrakodott az egyik raktárban konzervvel minket is felvett. Így érkeztünk meg Bedőházára úgy 18 óra körül.
Futólag említettem, hogy a zászlóalj harcolva, de visszavonult déltájban. Azt tudjuk, hogy az 1. század nagyjából harc nélkül adta fel a Tisza bal partján az ártérben lévő állásait, még is a visszavonulása elég rendetlen lett. Rajnyi ember szakadt le és vett parancsnok nélkül nyúlcipőt. A nagyobb része a visszavonulás után Bocskó keleti részén a gyáraknál gyülekezett. Ugyancsak ott volt a 2. század és a kerékpáros század, ezeket előzve a 20. határvadász üteg. A zászlóalj harcfelvételi helye /mint feltartó jelleggel/ Taracközön, a vonat pedig Bedőházán szállásolt.
Mivel szállásomról az ismert módon távoztam, rajtam lévő ruhámon kívül semmi váltásom nem volt. A gh. adott kincstárit és vásároltam a kantinban fehérneműt, törölközőt és egyéb tisztálkodási eszközt. Vettem egy jó hátizsákot is, amit már a gyerekeim elörököltek.

Október 18.
Jelentéstételre kellett mennem De Sorgó alezredes zászlóalj parancsnokhoz, a jelentést aztán még írásban kellett leadni. Ezzel eltelt az idő. Mivel szállásom itt Taracközön nem volt, Almási Paliéknál a kerékpáros század, századparancsnokának szállásán maradtam alvásra. Alig feküdtünk le, riasztottak. Az orosz megérkezett a falu alá és a határvadász-zászlóalj állásba ment. Én meg vissza Bedőházára a vonathoz a legényemmel /Nádra Lajos/ és még egy hírvivővel.

Október 19.
Éjjel 2 órakor, ahogy a század felcihelődött mi is útnak indultunk. Ahogy a Taracközi hídhoz közelítettünk a híd feljáróján a nagy csendbe belehasított egy-két pisztolylövés jobb kéz felől, amire puskalövéssel válaszolt az őrség. Izgalmas volt, hogy hogyan vetessük magunkat észre az őrséggel anélkül, hogy felidegesítenénk őket. Jelszó nem lévén sugdolózva és gyorsan surrantunk át a hídon és így jutottunk el vissza Bedőházára.
Délfelé ébredve, legényemmel, sajnálattal állapítottuk meg, hogy csizmám talpa majdnem lyukas. Cserélni nem tudtam, mert 45-ös csizma nem volt raktáron. Talpaltatni kellett, még pedig falusi szokás szerint a ház kemencepadkáján vártam meg a talpalást. Ezt az idillikus pozíciót azonban megzavarták délután. Nagy zenebonára figyelve kinézek az ablakon, látom, hogy távolabb a falu felső végén, a Tisza árterén a bokrok között ruszkik és magyarok kavarogtak nagy lövöldözéssel. Izgalmas volt, mert ha itt elkapnak, mezítláb mehetek a ruszki fogságba. Na, a csizma végül elkészült a talpalással és a támadó ruszkikat is visszaverték állásaikba.
A lakosság megjelenésünkre igyekezett felkészülni az eljövendő keserves és bizonytalan napokra. Ki tudta azt, hogy a sok derék fiatal legényt és javakorabeli embert az átkozott barom bolsevisták távozásunk után összeszedik, aztán elemésztik ő speciális táboraikba. Akkor csak azt kérdezte a házigazda mikor beérkeztünk egy-egy faluba, mondják már meg úgy körülbelül melyik napra várhatjuk az oroszokat? Általában azt válaszolhattuk, hogy holnap vagy az utánra biztosan.
Na, akkor asszony vágj le egy libát vacsorára holnap meg levágjuk a disznót - mondta a gazda. Így nekünk evés gondunk nem volt. De az alvás nem sikerült. 19 órakor riasztották a vonatot és elindultunk Técsőnek, de a zászlóalj tartotta a frontot így visszaértünk a disznótorosra.

Október 20.
Nagy esemény történt. Taracközön gyülekeztették a pihenőben lévő zászlóaljat. Eskütétel a Szálasi kormányra lett volna a program. Nem siette volna ezt el az alakulat, de e nélkül nem adtak se zsoldot se élelmet. Ennek meg kellett történnie!
Az összeállt zászlóalj előtt a parancsnok jelenlétében Tábori főhadnagy /géppuskás, majd 1. század parancsnok most segédtiszt/ vezette volna az esküt olvasva a szöveget, ám a zászlóalj síri csendben volt. Ekkor De Sorgó alezredes, zászlóaljparancsnok rászólt:
-Hagyd abba Tábori!
-Zászlóalj oszolj!
Azért az eskü letétét jegyzőkönyvezték és a katonakönyvekbe bevezették.

Október 21.
Mi a zászlóalj vonattal Dustyaházán telepedtünk. Itt nagyon kellemes dolog történt, kikerültünk a tetves zónából. Vagy is itt elpusztíthattuk a régieket és újakat viszont már nem "kellett" felvennünk. Még aznap azonban vége szakadt a kultúr szórakozásnak /fürdés, vasalás, hajvágás, stb./
Késő délután átköltöztünk Száldobosra. Ide este érkeztünk meg zuhogó esőben ahol tele volt a város visszavonulókkal. Sátorverés esőben egy kis száraz szalma vagy fű a sátorba és párosan aludtunk. Pontosabban csak aludtunk volna, mert azon vettük észre magunkat, hogy úszunk és a kiáradt patak sodort bennünket.

Október 22.
Reggelre a város üres lett és mi kényelmesen elhelyezkedtünk és megszárítkoztunk. Vasárnap volt és nagy harangzúgás alatt istentisztelet volt a református templomban.
Nálunk viszont szomorú dolog történt. Fegyvertisztítás közben /ugyan is a teljes zászlóalj, beleértve a harcoló részt is pihenőben volt/ halálosan megsebesítette társa egy tarcsai fiút, Koppányit. Itt temettük el Száldoboson.
Úgy látszott a szovjet csapatmozgás megélénkült illetve sikereket értek el. A Tornyi-hágótól jól haladt az átkarolás, így a Tisza menti helységek tartásával fel kellett hagyni, mivel a hegyivadász népség tömegesen tódúlt lefelé a völgyekben.

Október 23.
A szovjet csapatok által teremtett, számunkra reménytelen helyzetben csak féltett teherré váltunk. Minket Nagyszőlősre irányítottak, ahová Huszt alatt elhajtva be is érkeztünk. A zászlóalj többi egysége Huszton rendezkedett be.

Október 24.
A zászlóaljat az alkonyat idején valósággal kiverték Husztról.
Egy kis mesét hallottam erről. A legények mondták, hogy a visszavonulás inkább a házak kertjében folyt. Az egyik legény fennakadt a kerítésen. A ruszki meg rohant felé egy letört napraforgószárral és elkezdte fenekelni. Davaj! Davaj!
Egyébként itt találkoztunk Huszt alatt Vasvári tábornokkal, aki gyalog kocogva jött közénk, hogy itt az orosz a felső faluban és fel kellene tartani.
Lehet, hogy róla szól az a rege, hogy fut a tábornok, utána a ruszki szoldat és kiabál: Sztoj Generál! Végül is az utánunk jövő gyalogos alakulatot vette igénybe és mi tovább folytattuk utunkat Nagyszölősről.
Este 19 órakor értünk Tiszaújlakra és mivel már jócskán sötétedett még is reményen felüli szállást sikerült találnunk. Itt vacsorát készítettek a háziak és kiváló borral kínáltak minket. De a jókedv az elmaradt, itt már valamilyen hírszolgálatból megkapták a tájékoztatást, hogy mi következik, ha jönnek az oroszok.
Ne tévessze meg az olvasót az, hogy az Alföldön, Békésben az első hét után tűrhető állapotok következtek és csak a kenyeret vették el a megszállók.
Ezen a tájon a magyarokra már előre beprogramozott büntető intézkedések következtek. Jó későn feküdtünk le. Még el sem aludtunk a dunyha alatt, amikor valaki ránk gyújtja a villanyt és Tábori Pál fhdgy 1. század parancsnok szólal meg.
-Na urak ha nem tudnák az oroszok itt vannak a város túlsó felén!
Nagyon gyorsan ugrottunk ki az ágyból, a gh-s a vonat parancsnok és én az állatorvos. Lóra, kocsira és irány Beregszász! Közben a gh. raktár még el tudott pakolni, de az éj sötétjében óvatosan szivárgó ruszkik az utolsónak hajtott három vágómarhát a hajcsárral együtt lekapcsolta, csendre intve szegény henteslegényt az egyik szárazkapu alatt.
Közben ezen az éjszakán egy lövés sem esett. Tök sötét volt.
Amikor a Tiszaúljaki hidat felrobbantották, velünk egy kör lezárult. Tudomásul vettük, hogy mi a Nagy Magyar Alföldünk a szülőföldünk teljesen a ruszki kezére jutott. Teljesen a Tisza jobb partjára szorultunk. Halvány reményünk sem maradt arra, hogy átválthatunk a mi tájainkra egyhamar. Már Nagyszölősnél is tapasztalnunk kellett, hogy egyes emberek, lemaradoztak tőlünk, azt hiszem ennek lassan vége lett. A Tisza egész vonalán kemény harcokra számíthatott minden katona.

Október 25.
04 óra 30 perckor értünk be Beregszászra, szakadó esőben. Itt a zászlóalj harcoló része nagy vállalkozásba fogott. Minden felesleges csomagot még a konyha kocsikat is leadta. Azt a feladatot kapta, hogy Beregszászról a Szernye vidékére vonulva, majd innen Csap vasúti csomópontra erőszakolt menetben jusson el és menjen védőállásba a csapvárosi gátőrháznál. Melyet a nap folyamán végre is hajtott.
Ennek a feladatnak a végrehajtására a vonatot nem vihette magával. Így a vonategység délutáni órákban útnak indult Beregszászról és Beregsomnál átkelve a Tiszán érte el Csapot, Mándok-Tuzsér-Záhony útvonalon.

Október 26.
Nagyon szép verőfényes őszi délutánon vertünk tábort a nyírségi tájon. Az út két oldalán sűrűn találkoztunk lesállásban Panzerschrek vagy páncélököllel vállalkozó honvédekkel. Este a vonat a Csaphoz vagy Tiszasalamon faluhoz tartozó kolóniában /cseh hivatalnokok és veteránok lakási voltak 1939 márciusáig/ szállásolt el.
A zászlóalj a Csap Keleten, a hullámtéren kb. azon a vonalon ahol a cseh erődök álltak 39-ben, állásba ment, a Tisza gát oldalán a gátőrháznál.

Október 27.
Nem sok ideje maradt a zászlóaljnak az elhelyezkedésre, mert korán reggel nagy lendülettel működtek a ruszki tűzgépek főleg akna és sorozatvetők, de kézifegyverek sem maradtak ki. Kb. 16 óra körül páncélos német lövészek surrantak az országúton. Mintha csiripelő verebek közé ragadozó csapott volna, szinte ijesztő csend lett. Aztán úgy látszott a ruszki felhagy a kemény tűzzel.

Október 28.
A zászlóalj balszárny szomszédja szó nélkül elhagyta az állásait az éjjel, melyet az orosz azonnal észrevett. Mire megvirradt arra ébredtek a határvadászok, hogy a ruszki az oldalukat piszkálja. Hála istennek az ártéri bokros fás terepnek, üggyel-bajjal kimásztak a bekerítésből sajnos egy-két sebesült hátrahagyásával.

Október 29.
A zászlóalj ellentámadást indított és visszavette az előző napon elvesztett állásait. De sajnos úgy fordult, hogy a várost még is fel kellett adni.
Délután a zászlóalj a Záhony-Csap oldali hídfőnél rendeződött újra és indult ellentámadásra, mely során sikerült Csap városát teljesen visszafoglalni.

Október 30.
Ezen a napon a zászlóalj pihenőt kapott, melyet Királyhelmecén töltött /november 3-ig/. Itt váltunk el végelegesen a zászlóaljtól. A 2. hegyivadász dandár pányoki hadtápja alá helyeztek minket és Abaújnádasdon szállásoltunk el. Az ütegünk málhavonata pedig Alsókékeden települt.

November 15.
A határvadász-zászlóalj állásait áttörték a szovjet csapatok, mely emberben és fegyverzetben nagy veszteséget szenvedett. Érzékeny veszteség volt, hogy a húszas határvadász üteg elvesztése /1 lövege már korábban, a többi 3 itt a helyszínen tönkre ment/. Az üteg parancsnok és a parancsnoki szakasz a szálláshelyén esett fogságba Törcsvári Zénó hdgy kivételével.

November 26.
A 20. határvadász-zászlóalj a komoly harcok után már nem volt hadműveletre alkalmazható. Az utolsó parancsot kéziratban adta ki a zászlóaljparancsnok segédtiszti iroda. Veér Béla törm. zászlóalj irodai tiszthelyettes hozta le a vonatszállásra és gépelte le.

December 7.
Gömörkörtvélyesen aztán lefogyasztottak minket és csak az 1914 előtt születettek maradtak a vonattal. Ezután Verebélybe igyekeztünk Lázár főhadnagy parancsnoksága alatt, aki civilben Pécsen nyomdász volt. A megmaradt 2 tiszt, 2 tiszthelyettes, 45 honvéd, 72 ló és sok anyag /liszt, cigaretta, konzerv/ Rozsnyó-Rimaszombat-Losonc érintésével.

December 13.
A ruszki tolakodása miatt átvágtunk szlovák területre. Gyetván át Zólyom-Búcs-Geletnek-Garamkovácsi után, mivel Verebély már nem lehetett a cél Léva elestével, Garamlokon át Vág felé igyekeztünk. Tuduk előre, hogy a Garamnál sokáig fognak ivánék időzni. Mi mindig éjjel igyekeztünk nyugatnak. Hajnalban beérkeztünk Nagysurányba, majd tovább haladva Vágsellyénél átkeltünk Galánta felé, mert megtudtuk, hogy a 20. határvadász-pótzászlóalj Tósnyaraldon van a hivatásos állomány családtagjaival.

December 22.
Önkényesen elváltunk a hegyiektől és 15 órakor bevonultunk a 20. határvadász-pótzászlóaljhoz.

1945. január 5-től a végig:
Az ott táborozó magyar ezrednél ló vizsgát tartottam, itt a tiszti étkezdében összetalálkoztam a 20. határvadász-zászlóalj volt tisztjeivel. Barotányi és Tábori fhdgy, Dávid barna tartalékos fhdgy, Galbács Zoltán tartalékos zászlós. Ők azok akikre emlékszem.
Végül ezek a tisztek mind orosz fogságba kerültek akár milyen közel voltak Ausztriához, ahol az ember már szabadon dönthetett /mint magam is/, hogy a nyugatit vagy a keletit választja. Én az előbbit választottam.
Ahogy összehoztam a vonat legénységét a pótkerettel, nekem már nem volt sok keresni valóm ott. A pótkeret parancsnoka Hajas százados hamar megkérdezte, hogy meddig szándékozom vendégeskedni náluk, hálából mert bizony a vonatommal egy jó hónapra való lisztet, stb. vittem nekik.
A baj az volt, hogy egy beszélgetés közben kiderült, hogy én nem bízom a ruszkikban, de a nyugati szövetségesekben sem. Mellesleg a németekből is elegem volt. Eldöntöttem, hogy látva a Tiszalonkai ütközetben, hogyan vetkőztették a 3. század jámbor katonáit a ruszkik, mikor megadták magukat, eldöntöttem, hogy orosz fogságba nem esek. Inkább megyek az Atlanti óceánig.
Tüzértiszti kiképzésem lévén joggal kérhettem, /miután Németországba küldésemmel kísérleteztek a pótkeretiek/ meg is adták örömmel, hogy a Győrben újonann alakuló 13. kecskeméti tüzérekhez irányítsanak.
A vonattal hozott legénységet Érsekújvárra helyezték át.
Még annyit hogy a géppuskás századparancsnokot Tábori Pál főhadnagyot, Tiszalonkától újra zászlóalj segédtiszt lett, mikor a zászlóalj feloszlott. Nyilván ő is valamilyen szakasznyi legénységgel rótta a felvidéki utakat, így jutott Szencre egy alakuló ezredbe.
Ausztriai táborozásunkkor /a huszár hadosztály pártfogásában/ találkoztam néhány húszas vándorlegénnyel, akik megkísérelték május 8. után a hazaindulást.
A huszár hadosztályt 1945. szeptember 15-én az amerikaiak hozták aza és nagy kötözködés után a ruszkiknak a tiszteket és tiszthelyetteseket a komáromi erődben a legénységet Székesfehérváron adták le.



Cs. Szabó Albert
tartalékos állatorvos hadnagy