VÁNDORMADÁR

Ilyen voltam

Szűkebb hazám, ha tetszik, ha nem:Békés megye. Ez a régió születésem helye. Tágabb értelemben Gyomán, a Hármas-Körös partján láttam meg a napvilágot. Gyoma tipikus tiszántúli kismezőváros volt gyermekkoromban, és én hiszek abban, hogy a hely szelleme determinálja szülötte sorsát. Alapvető tulajdonságainkat már életünk első 10 évében megmutatjuk. Ekkor kezdjük megtanulni, hogy milyennek lássuk a világot. A világ pedig Énünkben tükröződik. Ebbe a tükörbe szeretnék nézni. Ezért most utazni támadt kedvem. Képzeletemben újra bejárom azokat a helyeket, amelyek nyomot hagytak bennem a gyorsan múló évek folyamán.

Az első tíz év (1941-1951)

Mint már írtam Gyomán születtem, egészen pontosan a Hősök emlékútján, abban a házban, amelyik az állami kisajátítás után szülőotthon lett. A ház mostoha nagyapámé volt, aki még a ’20-as évek végén építtette korszerű igényeknek megfelelően. (nappali, étkező, háló, vendégszoba, konyha, hall, fürdőszoba, előszoba, utcai terasz és udvari terasz. A főépülethez csatlakozott a kamra és a cselédszoba.) A telek vége a Körös partra futott ki. Itt lettem szerelmes egy életre a folyóba. Ha rágondolok, érzem a bőrömön vize érintését és orromba illatát. Végül is mondhatnám, engem tényleg a gólya hozott, egy vándormadár, aki itt-ott "fészket rak" ugyan, de mindenütt csak vendég. Vendég, akit hol szívesen látnak, hol pedig nem. Életem, azaz utazásom, első benyomásait, mint erre már céloztam, nagyapám kismezővárosi "kastélyában" tároltam. Amig apám a fronton, illetve a hadifogságban volt, náluk laktunk. Gyakran jött össze népes társaság a vidéki középosztályból. Mint kisgyermek tátott szájjal hallgattam beszélgetéseiket a világ folyásáról. Ültek az udvari teraszon, és borozgattak. Ide járt kvaterkázni a szolgabíró, egy huszárkapitány, néhány köztisztviselő. Jókat kacagtak "aranyköpéseimen". (Később az iskolában ugyanezt nem díjazták!) Esténként pedig a tündéri "parasztdajkám" meséit hallgattam szellemekről, boszorkányokról. Született előadó volt. 1946-ban útrakelt a család. Apám hazatért az amerikai fogságból, és ismét elfoglalta hatósági állatorvosi állását Köröstarcsán. Mi természetesen követtük. A Híd utcai szolgálati lakást "átrendezve és kiürítve találtuk". Mindezt szüleim bölcsen elviselték. Itt laktunk 1951-ig, és csak a nyarak egy részét töltöttük Gyomán.

A tarcsai évek

Köröstarcsa a folyóhoz simuló egykori halászfalucska, ambivalens érzésekkel ugyan, de visszafogadott benünket. Így utólag gondolva itteni éveinkre, ez az érzés kölcsönös volt. Minden ilyen kis faluban az értelmiség zárt közösséget alkotott, amelynek tagjai voltak az orvos, az igazgató-tanító, az állatorvos, a gyógyszerész, néhány polgárparaszt és a falu különleges figurái. Utóbbiak közül két legendás alakra emlékszem. Az egyik olyan sikeres orvvadász és orvhalász volt, hogy kénytelenek voltak felvenni a vadásztársaságba, később pedig sportlövészetben olimpiai kerettag lett. A másik piktorként kereste kenyerét és a borra valót. Egy alkalommal olyan jól sikerült az éjszakája, hogy hajnaltájt hazafelé tartva, beleesett a Csipes-malom szennyvízelvezető árkába. Kétségbe esetten lapátolta a lét, miközben mondogatta, hogy 100 Forintot ad annak, aki kihúzza a bajból. Ez akkortájt szép summának számított. Korholták is az arrajáró puritán tarcsaiak ezért a pazarló ajánlatért. Ám a piktor imígyen válaszolt: "Száz forint az sok van, Sz…. piktor egy van." Mondanom se kell, hősünk életben maradt, ellentétben azokkal a kóborkutyákkal, amelyek a malomárokba pottyantak. Ők súlyos bőrbetegségben hunytak el. Egyébként Köröstarcsán nem sok minden történt velem. Apámmal ellentétben meglehetősen elszigetelten éltünk a faluban. Szűkebb-tágabb baráti körében nem voltak hozzánk hasonló korú gyermekek. Mi viszont ekkor már hatan voltunk testvérek, és legalább annyit játszottunk egyedül, mint egymással. Egyszer éppen egyedül alakítottam egy királyt. Koronában, palástban mentem ki az utcára, arcomra kiült az "uralkodói gőg". Egy szembe jövő asszony le is köpött. Valami ilyesmit mondott: "Fene egye meg azt a gőgös fajtáját!" Az eset nem rázott meg különösebben, csak nem felejtettem el. Három emlékezésre méltó "esemény" jut még eszembe. Az egyik egy nagy családi kerti parti a Pipa utcában. Az összejövetelről anyai nagybátyám készített filmet. Később gyakran levetítette nekünk. budapesti lakásán. A másik fontos esemény életem első pesti kalandja volt. A család bérbe vette Mező Imra bácsi taxiját. (Az öreg a Körös hullámterén talált egy német katonai automobilt, és rendbehozta, ez lett a taxija.) Budapesten atyai nagybátyám Thököly úti lakosztályában szálltunk meg. Mindenhová elvittek bennünket, ahová gyermekeket érdemes elvinni. Nagybátyámnak volt egy könyves boltja az Aréna úton, ahol szabadon választhattunk magunknak egy-egy remekművet. Én a Pinocchio kalandjait emeltem le a polcról. Ez volt első olvasmány élményem. Ekkor történt, hogy miközben a család "bámészkodott "a Gundel előtt, én faképnél hagytam őket, és "elsétáltam" a Thököly úti lakásig. Mivel unatkoztam, meghívtam a házmester hozzám hasonló korú fiait egy fagyira. E közben a család lázasan keresett. Terike néni, nagybátyám felesége, kijelentette, hogy testvéreim közül bárki mehet hozzájuk nyaralni, csak én nem. Így ért véget az első pesti utam:1948-ban. Kedves tarcsai emlékem az első nagy hajóút. Akkortájt a Körösön közlekedett a IX-es jelzésű személyszállító gőzős. Ha jól emlékszem 6 főnyi legénységgel. Többnyire kofákat szállított piaci napokon, Gyomára vagy Békésre. A leghosszabb hajóút a mezőtúri volt. Egy szép vasárnap az egész család hajóra szállt, hogy Mezőtúrig kiránduljon. A legénység, a kapitánnyal az élen már az első kilóméterek után erősen ittas volt, és hol a csinosabb utasok körül legyeskedett, hol pedig bennünket gyerekeket faggattak a szülők ballépéseiről. Közben iszogattak. Néha már azért izgultunk, nehogy a partnak ütközzünk. Csodálatos tájakat láttunk, mégis legnagyobb élmény Mezőtúron várt. A kikötőtől versenyt futhattunk az első cukrászdáig. Már nem tudom, ki lett az első. Mi rendeltünk, a szüleim fizettek. Végül is a hajózást megkedveltem, ennek hatására hosszú ideig tengerész szerettem volna lenni. Talán mint gyermeknek, ezek voltak maradandó élmények Tarcsán laktomban. Tarcsa különleges hely lehetett. A hely szellem táplálta Szabó Károly történészt. Itt volt lelkész Szabó Magda írónő édesapja, hogy csak a közismertebbeket említsem. Voltak azonban kirívóan puritán erkölcsű lakosok is. Egy ilyen szigorú erkölcsű férfiú mély nyomokat hagyott bennem. Éppen Gyomára költöztünk. Elindult az utolsó teherautó, anyámmal és testvéreimmel. A soför azonban az utolsó, faluszéli kocsmánál váratlanul fékezett, és bement az ivóba. Vártunk-vártunk. Anyám egyre idegesebb lett, végül megkért egy arra járó tarcsai atyafit, hogy szóljon be a kocsmába a gépkocsivezetőnek: "Jöjjön, mert sietnünk kell!". Az atyafi mélységesen felháborodva imígyen ordított: "Mit képzelnek, én nem járok kocsmába!" Így hát jókora késéssel érkeztünk Gyomára, az apai házba. (Mostohanagyapámét akkorra kisajátította az állam.)

Felserdülés Gyomán (1951-1959)

Tehát 10 éves voltam, amikor hazaköltöztünk Gyomára Apám körállatorvos maradt Köröstarcsán és Csárdaszálláson, 1956-ig. Az apai házat "romantikus" állapotban találtuk. Távollétünkben albérlők lakták vagy lakatlan volt. 1900-ban építtette dédapám, az akkori polgári izlésnek megfelelően. (Két nagy szoba, konyha, fürdőszoba, WC, kamra, üvegezett veranda, kertre nyíló gang) A kertben elvadult virágok és dísznövények "pompáztak", távolabb kisebb-nagyobb dombok, benőve dudvával. Mindegyikünknek jutott egy-egy "bérc". Természetesen ki-ki saját nevet adott neki. Itt játszottunk színházasdit. Nővérem, Annamária volt az szerző és a rendező. A családi könyvtárt hamar elolvastuk, mert gyorsabban növekedett az információéhségünk, mintahogy az állomány szaporodott. Bár valóságos könyvmoly voltam, mégis két könyv-ma úgy érzem-erősen befolyásolta jövőmet. Az egyik a Gyermekvezér című ifjúsági regény volt. Ennek hatására lettem szerelmes a magyar történelembe. (A családi könyvtárban megvolt Magyarország történetének krónikás változata.) A másik pedig még korábban, a Robinson Crusoe kalandjai. Ez utobbi olyan volt számomra, mint a mai fiataloknak az Internet. Kielégítette kalandvágyamat. Elvezetett a földrajz és más természettudományok, valamint az egyetemes történelem világába. Ebben a korban sokat jelentettek nekem a Jókai-és a Verne-regények. Ma is több fantáziával bírok, mint lehetőséggel. Tehát ismét otthon voltunk. Az első években nem sokat láttam Gyomából, mert meglehetősen elszigetelten éltünk. Mint említettem, a kisgyermekkori "kastélyt" kisajátította az állam. Mostoha nagyapámék albérletbe költöztek. Más rokonunk nem élt Gyomán, akik még éltek Budapesten és Mezőberényben laktak. Így az életterem is leszűkült az apai házra, az iskolára és a könyvtárra. Valóságos könyvmoly lettem. Gárdonyi Láthatatlan emberét egy éjszaka olvastam el. A következő éjjel eljátszottam Zéta szerepét, természetesen sikeres hódító lettem. Egyre jobban megismertem Gyomát, és megszerettem. Tetszett a sok holtág, az Erzsébet-liget a pavilonjával. 1954-ben megnyílt a fürdő, uszodával. Én azonban továbbra is a Körös hódolója maradtam. Bejártam Gyoma határát. Kemény fagyban szerveztem magamnak felfedező utat a Sebes-Körös torkolatához. Az útról térképet rajzoltam és naplót írtam. Gyoma gazdag volt különleges figurákban. Nagy hatással volt rám Puskás László tanár úr (Laci bácsi). Tőle tudtam meg, hogy minden ismeretet rendszerbe foglalva kell tárolni, ésbe kell építeni a személyiségünkbe. Ő biológia-kémia szakos tanár volt, de tájékozott volt az irodalomban, történelemben és a művészetekben egyaránt. Gyönyörűen játszott templomi orgonán. Egyébként solymászott is. Most is előttem van amint mondja. A spanyolokat csak úgy ismerheted meg, ha megtanulod a nyelvüket, megismered kultúrájukat (irodalom, történelem, földrajz, zene, képzőművészet), ételeiket, szokásaikat. Jártam a városkát. (A gyomaiak mindig is így nevezték.) Ekkortájt a Hauszmann Alajos tervezte templom katolikus pompáját csodáltam, a református templom nemes egyszerűségében gyönyörködtem, Kozma Lajos Kner-házát pedig meseháznak láttam. Ami a gyomai tájban mély nyomokat hagyott bennem az a naplemente az egei holtág partján vagy a napfelkelte a csudaballai pusztán. Csak később tudatosult bennem-és ez természetes is - hogy Gyoma tipikus alföldi kismezőváros, és rengeteg hídja jelképesen is összeköt engem Magyarország valamennyi társadalmi rétegével. Egyformán érdekeltek a cívisek, honoráciorok, dzsentroidok és hivatalnokok, mesteremberek és parasztok, az öntudatos munkások és az életművészek. "Utazásom" alkalmával néhány emlékezetes figurát ismertem meg, személyesen vagy hallomásból. Ilyen volt az a "dzsentroid" cívis, aki a Holler étterem szállodában múlatozván egy forró nyáron havat kaszáltatott munkanélküliekkel a Holler előtti téren, természetesen pénzért. Ő volt a mi dúvadunk. Ilyen volt J. L. , az Atya, aki eredeti foglalkozása szerint repülőgép-motorszerelő volt, ám "ennek" a rendszernek nem akart dolgozni. Abból élt, hogy fontos embereknek eladta a szakértelmét, alkalmilag. Egyébként ő szervezte az amatőr sportolást az ifjúságnak. Télen ródlipályát, hokipályát készített/készíttetett, nyáron a szabadstrandon lábtenisz és focibajnokságot indított. Ott volt a bírkozó edzéseken is, ahol bemelegítésként vagy levezetésként az ő irányításával kosár-rögbiztünk. Néha-néha térben is kimozdultam ebből a szűkülő körből. Jártam mint bírkózó veresenyző Dévaványán, Szarvason, Kaposvárott, Marcaliban. Meglátogattam osztálytársaimat Endrődön. Endrőd különleges falu volt számomra. Falut mondtam a település rangja alapján, de az általam megismert emberek nagyon is nem falusiak voltak. Viselkedésben, életstílusban, mentalitásban polgárosult családok fiai lettek a barátaim, akiket távoli iskolákban taníttattak a szülők művéltségre. Az endrődiek között feltűnően sok volt a zenei tehetség. Kedvesek még mezőberényi emlékeim. Nyaranta meg-meglátogattam anya ági rokonságomat. Itt élt anyai nagyapám. Az ő köreiben vált természetessé, hogy együtt élünk svábokkal, szlovákokkal. Anyai ágon "tiszta sváb vagyok", és a németeknek mások a táncaik, más ízűek az ételeik. Utólag hálás vagyok a sorsnak, hogy már gyermekkoromban ilyen közösségekben élhettem. 1959-ben sikeresen érettségiztem a gyomai gimnázium realtagozatán, és csak ezután kezdődtek, fiatal felnőttként, az igazi utazások.

Az útkeresés első évei (1959-1965)

Mivel az irodalom és a történelem érdekelt, sőt irodalommal és történelemmel foglalkozni életformámmá vált, kísérletként verseket és novellákat írtam, naplót vezettem, naívul azt gondoltam, ha jogász leszek, biztos alapon élhetek kedvtelésemnek. Azonban a szegedi jogi karra helyszűke miatt nem vettek fel, ezért bánatomba világgá mentem. Eleinte nem volt határozott célom. Budapestre költöztem, kezdetben apám barátainál és a rokonoknál laktam, majd albérletbe költöztem. A pesti évek megértek egy "egyetemet". Igazából itt ismertem meg a való világot, a belvárosit, peremvárosit, deklasszált európai műveltségű embereket, aki úri méltósággal viselték sorsukat. Szórakoztam peremvárosi vagányokkal, melegszívű örömlányokkal és nagyvilági hölgyekkel. A változatosság kedvéért jártam a könyvtárakat és az uszodákat. Egy színházi statiszta barátommal csavarogtunk a magyar Broadway-en. Nyitva állt előttünk minden színház hátsó bejárata. Nyitott volt előttem minden társaság. 1961-ben Szegedre költöztem, mert felvettek a bölcsészkarra, ahol magyar nyelv és irodalom-történelem szakos középiskolai tanárrá minősítettek. Szeged lett számomra az álmok városa. Ez a város öntudatos polgáraival, az egyetemi könyvtárral és klubbal, csodálatos tanáraival kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem. Imádtam a Korzót, a Tisza-partot, az egész várost. Azonban 1965. szeptemberében, kalandvágyból, egy rövid pesti kitérő után, ismét Békés megyében kötöttem ki.

Kamuti évek (1965-1967)

Ekkor úgy gondoltam, hogy ismereteimet és gyermekszeretetemet a tanításban kamatoztatom, miközben írogatok a világ dolgairól. Anyagilag leronygyolódva indultam el állást keresni. A nyomok Kamutra vezettek. Kölcsönkértem öcsémtől egy szürke öltönyt, és muronyi vasútállomástól gyalog elindultam el a cél felé. Útközben egy jólelkű zetoros felvett a pótkocsijára. Porban úszva érkeztem meg az általános iskolába, ahol napköziotthon-vezetőként és felsőtagozatos tanárként alkalmaztak. Jött a tél, fekete téli sapkát nyomtam a fejembe, és az iskola igazgatójával elindultunk valahová. Az úton szekerezett velünk szemben egy atyafi, és imígyen szólt főnökömhez: "Adj Isten! Honnan szedtétek ezt a papot?" (Ez én lettem volna. ) Most már tudtam, hogy észrevettek. Kamut egy "nagy völgy" mentén kiépült falucska. Valaha nemesek lakták, és megyegyűlést is tartottak ott. Ottjártamkor szorgos parasztgazdák haszonnal művelték a földjét, és Békés városának hatókörébe tartozott. Eleinte albérletben laktam egy orosz fogságot is megjárt kálvinista gazdánál. Gyermekükként szerettek feleségével együtt. Majd 1966. karácsonyán megnősültem. Ekkor kezdődött az én kálváriám. Fogalmam nincs miért, de a faluban is ellenezték a házasságomat. Az iskolával felbontották a szerződésemet. Annyit sikerült elérnem, hogy egy évig alkalmaztak művelődésiotthon-igazgatóként, egyben én voltam a falu könyvtárosa is. Ez a tevékenység némi színt hozott életembe. Ismét faltam a könyveket, mint otthon gyermekkoromban. A kulturotthonban pedig pesti társulatokat, előadóművészeket fogadtam. Közben igyekeztem a helyi igényeket is kielégíteni. Boldog voltam, mert a gyerekek és sok felnőtt szerettek olvasni. Aki akart tanulhatott zongorázni, furulyázni. Azonban a falu vezetőivel elmérgesedett a viszonyom, hiszen meglehetősen öntörvényű maradtam, és távoznom kellett. Találtam is helyet a Muronyi Általános Iskolában. Ide költöztünk családommal. A feleségem földrajz-rajz szakos általános iskolai tanár volt és ekkor már megszületett a nagyobbik fiunk, Csaba is.

Muronyi évek (1968-1974)

Murony, előző nevén Békésföldvár, a Hidasháti Állami Gazdaság bázisa volt, Békés és Békéscsaba vonzáskörében. Áthaladt rajta a Budapest-Arad vasútvonal, és az anyavárosnak Békésnek is volt az egyetlen vasútállomása. Az Árpád-korban ugyanez volt a falu neve. Templomát Szent Miklós tiszteletére avatták. A romokra én is felfigyeltem, később csabai régészek azonosították a középkori egyházzal. Mivel a tanítás az általános iskola felső tagozatán nem kötötte le minden időmet és energiámat, berendeztem egy szellemi műhelyt a komfortos szolgálati lakás üvegezett verandáján. Itt terv szerint tanulmányoztam a szakirodalmat. Minden érdekelt, ami az emberrel kapcsolatos:szakjaimon kívül a filozófia, a szociológia, a lélektan, a régészet, a néprajz, a művészetek és még sorolhatnám. Írásba foglaltam rendszerezett ismereteimet. Térképeket rajzoltam. Az iskolában honismereti szakkört szerveztem. Kerékpárral jártuk be megyénk nevezetességit. Jártunk Békésen, a Jantyik Múzeumban, Gyulán a megyei levéltárban, a vármúzeumban, megnéztük a ferences kolostor romjait. Terv szerint kutattuk fel a történelmi emlékhelyeket. Ilyet, mint a gerlai kolostor. Ez volt az Ábrahámffy család fészke. Ismereteinknek és főleg fantáziánknak köszönhetően egyszercsak megelevenedett a múlt, a klastrom romjai felett megindult az élet. Egy vasárnap még a kondorosi csárdát is meglátogattuk. A kocsmáros komoly ábrázattal vezette a megilletődött diákjaimat az ivó raktárába. Ott odébb gurított egy aluminium söröshördót, és kettesével bepillanthattunk abba a lyukba, amelyen át Rózsa Sándor eltűnt a zsandárok szeme elől. Soha annyit nem kalandoztam, mint a muronyi években. Kerékpárral nosztalgiaútra mentem a Murony-Mezőberény-Köröstarcsa-Csárdaszállás-Gyoma vonalon. Meglátogattam az összes olyan helyet, amelyikhez valamilyen gyermekkori emlék fűzött. Ekkor tetszett meg igazán a Dan-zug és a Sebes-Körös torkolata közötti "szűz" ártéri terület. Szerveztünk is egy iskolai sátortábort erre a helyre. Ott ismét találkozhattam apám egykori barátjával, Henrik bácsival. Ez a nem mindennapi ember itt az Isten háta mögött valóságos földi paradicsomot varázsolt, és ezt megosztotta velünk is. Vendégszeretetével lenyűgözte kollegáimat és a diákokat egyaránt. Közben a családdal jártuk az országot, a tantestülettel megnéztük Erdély legszebb helyeit. Ezt csupán azért említettem meg, mert az erdélyi buszkirándulás, majd az ezt követő hátizsákos gyalogtúra jelentősen befolyásolta szemléletemet és érzelemvilágomat. Ekkor fedeztem fel Sütő Andrást, Orbán Balázst és az erdélyi emlékíróket. A példaképem Kőrösi Csoma Sándor volt. Murony azonban szűknek bizonyult számomra. Egyre jobban vágytam arra, hogy középiskolában taníthassak. Békéscsabára vágytam. Ide jártam könyvtárba, uszodába, színházba. Az akkori ifjúsági házban a "Tizek Társasága" nagyon jó műsorokat szervezett. Egy ízben Tompa László erdélyi művész adott elő magyarság-verseket. Hatása minden porcikánkban érződött. Valósággal megtisztulva távoztunk a műsort követő beszélgetés-borozgatás után haza. Jók voltak a templomi koncertek is vagy a TIT-előadások. Egyszóval vonzott Csaba, és egy újabb kaland. Ismét útra keltem: feleségemmel és két fiammal együtt.

Békéscsabai évek (1974-?)

Békéscsaba 1950 óta megyeszékhely, majd megyei jogú város. Rendelkezik minden olyan intézménnyel, amelyik egy átlagos polgári igénynek megfelel. Lepényszerűen terül el az Élővíz-csatorna mentén. Bár vannak még utcái, amelyek a XIX. századot idézik, a belváros szépen fejlődik. (A Csaba Center már egy igazi nagyvárosi sziget) Csaba törzsökös polgárai endogám közösséget alkotnak, de van már egy olyan rétegük is, amelyiknek a felmenői vagy maguk is európai látókörrel rendelkeznek, és némi öniróniával vállalják lokálpatriotizmusukat. Az igazi csabai ember szlovák, ha magyarnak is vallja magát. Irigylésre méltóan családcentrikus és a szó nemes értelmében puritán értékrendet követ. Ma már úgy tűnik, hogy itt "révbe"érkeztem vagy csak elfáradtam. Immár 29. éve tanítok középiskolában, és boldog vagyok, ha úgy érzem:tanítványaim viszik valamire, illetve fogékonyak az újra. A csabai "utazásaim" inkább afféle tanulmányutak. Az embereket figyelve láttam, hogy csak árnyalatbeli különbségek vannak a jaminai csabai, illetve tanyasi csabai között. Meglehetősen sok az első generációs városi, hatalmas polgártudattal. (Ám úgy gondolom, hogy ezek ma országos jelenségek, néhány, szűz történelmi városuntól eltekintve.) A jaminaiban több van a városi munkásból, mint más peremnegyedek lakóiban. A régi típusú különcök mint "Papri", "a gyorsvasaló vagy Vörös Filipinyi", az életművész eltűntek, a bohém művészek elfáradtak és elcsendesedtek vagy meghaltak. Csaba ma más színeket kínál. Hála istennek a fiatalok már ezekben gyönyörködhetnek. Ma már elmondhatom, hogy valamennyi réteget "belülről"megismertem. (Vagy legalábbis azt hiszem) Összességében Csaba megőrízte agrárjellegét, akárcsak az a megye, amelyiknek a székhelye. Békéscsabán laktomban mindössze négy utazás maradt emlékezetes számomra. Az egyik a vésztő-mágori családi kirándulás a Csolti monostor romjaihoz. Előzőleg elolvastam Juhász Irén régésznő tanulmányát az ásatásokról. A másik egy családi kerékpártúra a Szabadkígyósi kastélyba. Vadászati és természetvédelmi kiállítás alkalmával utaztunk oda. Ekkor láttam először, hogy itt milyen értékeink vannak. A kastély termeiben felidéztem a kort, minden fényárban úszott, és hallani véltem Haydn Gyász-szimfoniáját. A kastély csodálatos parkjában elidőztem a reggeliző asztalnál. A helyet víz őrízte, a víz tükrét pedig már belepte a békalencse és a hinár, akárcsak a park nemes fáit a repkény. A reggeliző asztal mohás kőlapjára dőltem, merengtem a múlton. A harmadik utazást Szarvasra szerveztük, itt inkább a testi-szellemi felfrissülés emlékezetes a pedagógus üdülőben, illetve az éjszakai hajóút a holtágon, és az arborétum. Ugyanilyen céllal jártunk a Szannazugba is. Békés megyében két kedvenc kisvárosom:Szarvas és Gyula. Gyulának történelmi levegejő van. Egy-egy séta alkalmával ott szabadjára engedhetem fantáziámat. Virágos utcái, meghitt terei megnyugtatják a lelkem. Úgy tűnik itt utazásaimat meg kell szakítanom. Ennyi tükröződik a megyéből énemben. Egyelőre pihenek, közben elrendezem a gondolataimat. Néha pedig nosztalgiázom.

Ilyen lettem.

Napkelet szigete

Web Site Tracking